Utolsó kommentek

Lehet különút a demokráciákban?

Szőrök 2012.03.02. 22:38

 

A napokban pár korábbi hírt összerakva érdekes gondolatsor támadt bennem. Előre bocsátom, hogy nem vagyok Orbán-rajongó, még ha a következő gondolatmenet akár az ő szájából is elhangozhatna. Szóval, kezdjük ott, hogy az USA demokráciának tartja magát, és ugyanerre a címre tart igényt Nyugat-Európa, vagy más néven az Európai Unió is. Viszont szélesebb nézőpontból nézve sajnos ez csak egy címke, ami mögött nem feltétlenül áll igaz tartalom. Úgy gondolom ugyanis, hogy egy igazán demokratikus államnak el kellene fogadnia, ha egy másik állam másféle berendezkedést kíván megvalósítani, mint mondjuk az övé. Különösképpen igaz ez egy olyan kis országra, amilyen mondjuk Kuba, de akár Magyarország is. Ugyan, mekkora jelentősége van, ha ezek a Világ 98%-át kitevő globális hatalmon kívül állnának? Egyetérthetünk abban, hogy semmi. A múltkor viszont a CIA ex-igazgatója úgy nyilatkozott, hogy Magyarországot biztonságpolitikai kihívásnak tekintik. Hogyan, talán meg fogjuk támadni az USA-t, vagy milyen egyéb módon jelentünk fenyegetést? A válasz nagyon egyszerű. Az úgynevezett kapitalizmus gyakorlatilag a századokkal ezelőtt már lefektetett gyarmatosítás szoft formájában viszonyult a közép-kelet európai országokhoz. Itt az olcsó munkaerő. Tedd tönkre a hazai ipart, és akkor terítheted a saját termékeid! Továbbá, vidd ki a nyert tőkét! S használd ehhez a komprádor burzsoáziát! Még jobb, ha hitelezel is, az a legtutibb bevétel. Ha felismerjük ezt a rendszert, akkor az orbáni nacionalista logikában kétségkívül van rendszer, bár -tegyük hozzá - Orbánt sem tartom demokratának. Az orbáni politika közismert intézkedéseivel bizony komolyan rálépett a fenti érdekkör tyúkszemére. Ennél már csak a híresen nem nyugatbarát szerbek exponálták jobban magukat. A szerb miniszter-elnök helyettes pár héttel ezelőtt azt nyilatkozata, ha az Uniónak nem kell Szerbia, akkor ők szívesen csatlakoznának Oroszországhoz és akár orosz katonai támaszpontok építését is lehetővé tennék Szerbia területén. Szóval, visszatérve az eredeti gondolathoz, a demokrácia kifejezés erős gazdasági és akár katonai befolyást takar. Aki pedig ezt nem akarja, az már nem demokrata. Orbán rendszere akkor lenne igazi (nemzeti), ha nem akarná bebetonozni magát a hatalomba és például kiírtaná a korrupciót, vagy legalábbis nem a klientúra építésére koncentrálna. Így viszont komoly hiányosságokat mutat, ami támadási felületet nyújt az úgynevezett nyugati demokráciáknak. Kár, mert így sohasem tudjuk meg, hogy egy őszinte és hiteles nemzeti politika milyen eredményeket hozott volna.

Hivatkozott cikkek:

www.piacesprofit.hu/kkv_velemeny/magyarorszag_osszeuropai_biztonsagpolitikai_kihivas.html

www.oroszhirek.hu/szerbia/155-hir/2403-szerbia-oroszorszag-fele-fordul-ha-nem-kapja-meg-az-unios-tagjeloelti-statuszt

A kép forrása:

desztinaciomarketing.hu/1618/orszag-az-orszagban-%E2%80%93-liliputi-magyarorszag/

6 komment · 1 trackback

Szlovákia, mint hangulatjavító intézkedés - Interjú Nolik Antal íróval

Szőrök 2011.04.23. 20:54

Nolik Antallal véletlenül ismerkedtem meg egy „olvasói sztoribegyűjtős-megjelentetős” blogon. Miután elkezdtünk a irodalomról és a képregényekről diskurálni kiderült, hogy mindegyikünknek van már némi köze a könyvkiadáshoz. Ha nem botlunk egymásba, akkor valószínűleg nem találkoztam volna regényével, „A Lefagyasztott hadsereggel”, mely 2009-ben jelent meg. Így viszont elolvastam és úgy döntöttem, hogy egy interjú keretében felteszem kérdéseimet és ezzel kicsit dobunk Antal eladási statisztikáin is.

 - Miért éppen a Don-kanyar? És hogy jött ez az írás dolog?

  – Egyrészt személyes kötődés, ponto-sabban annak hiánya, a sosem látott nagyapa sztorija, másrészt nincs Don-kanyar-mentes felmenő nélküli magyar ember, tehát az én családi történetem valahol mindannyiunké. Ahogy én tálalom, ha úgy tetszik, három az egyben. Don-kanyar, délvidéki magyar mészárlások, holokauszt. Mindebből egy is több mint sok, de nagyszüleink ezt a csomagot "nyerték" a történelmi lottón. Az enyémek speciel a háromból kettőt. A keleti frontot és a délvidéki népirtást.

Az írás, mint egy nem is olyan fiatal (38 évesen írtam meg a könyvet), hétköznapi átlagember számára talán a legegyszerűbb, előképzettséget nem igénylő módja a kreativitás kiélésének. Bizonyára ez a „kényelmi” szempont is motivált.  
 
- Nekem az tetszett a regényedben, hogy szabadon keveredik benne posztmodern világunk kifejezésmódja a 40-es években játszódó sztorival, így néha Tarantino Becstelen Brigantyk c. ópuszának keserédes magyar regény alteregóját kapjuk.
 
– Amit mondasz zene füleimnek, egyben nagyjából ez a vízválasztó azok között akiknek         – lassan megmosolyogtatóan félig idejétmúlt módon trendin fogal-mazva- – „bejön” ez a könyv, és akiknek nem. Könyvem néhány próbaolvasóját kifejezetten bosszantotta a könyvem anakronizmusa. – „Brutálisan másnapos vagyok.” – ilyet senki sem mondott 1942-ben! –­  Fakadt ki egyikük. Persze, hogy nem, hiszen azokat a párhuzamokat akartam kihangsúlyozni, amik miatt napjainkban is aktuális egy frissen tálalt Don-kanyar történet. Nekem ennél a könyvnél az anakronizmushoz való ragaszkodás nagyon fontos volt, anélkül hozzá se fogtam volna. Mégis, miután a kéziratom elkészült, kezdtem elbizonytalanodni, hiszen sokan értetlenkedtek emiatt. Nem is annyira a néhány „időkapszula” (például második világháború alatti szalacsizmusok) hanem a többnyire mai, gyakran trágár nyelvezet akasztott ki sok olvasót. A kéziratom egyik olvasója viszont a legjobbkor erősített meg eredeti szándékomban: – Ha nincs benne ez a kihallás a mába, akkor a tiéd egy lenne a tucatnyi Don-kanyar könyv közül, ne add fel az eredeti, hozzáadott értéket! Tarantino Becstelen Brigantyja is valahol igazolta a szemléletem létjogosultságát. Nagy tarantinoista vagyok, a Lefagyasztott hadseregben is idéztem tőle olykor, viszont a Becstelen Brigantykkal később jött ki. Amíg a könyvem írtam, még csak nem is hallottam a filmtervéről. És ő is egy merész, alternatív történelemmel rukkolt elő. Sőt, még tőlem is jóval radikálisabban írta újra az emberiség ha nem is legnagyobb, de leglátványosabb és legvéresebb sztoriját, a második világháborút.  
  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
  
- A regényed témájához kapcsolódva, „Hiszel az Isteni örök igazságban, Magyarország feltámadásában?”
 
– Valahol mélyen igen, és ez tényleg egy zsigeri, személyes hitkérdés, amire nincs nagyon racionális magyarázat. És még csak neveltetésem sem volt különösen nemzeti. Anyám-apám vajdasági magyar, de ebből nagy faksznit nem csináltak, viszont hál’ istennek az ellenkezőjére sem került sor, magyarságukat soha sem tagadták meg. Sok-sok kis pofon döbbentett rá magyar gyökereim fontosságára, és arra, hogy mivel „összement” az anyaország, a hosszú-lassú nemzethalál a végeken valószínűleg egy elkerülhetetlen történelmi folyamat. Akkor honnan mégis a Magyarország feltámadásába vetett hitem? Nem egy nemzetközi közjogi értelembe vett Nagy-Magyarország-revízióra gondolok. Egy virtuális történelmi Nagy-Magyarország megerősödésében, a határon túli magyar területekkel az egyre szorosabb kapcsolattartásban hiszek. Nem csak afféle centrum-periféria, mondjuk Kárpátalja-(hatályos) Magyarország, hanem délvidékiek-székelyföldiek stb. közeledésben is. Azaz abban, hogy a határontúli magyar perifériák anyaországi közvetítés nélkül is egyre szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz. És miért gondolom, hogy ez több mint fedezet nélküli, naiv optimizmus, hiszen statisztikai tény, hogy talán az egy szem Székelyföld kivételével a magyar nemzetiségűek lélekszáma mindenütt csökken? Azonban ez a népességfogyás szerencsére még sem drasztikus. Annak a pesszimista szorongásomnak a feladására, hogy kisebbségben magyarnak lenni nem feltétlenül egy, történelmi távlatokban akár viszonylag rövid távon, párszáz év alatt is visszafordíthatatlan, múló állapot lenne, és helyette egy bizakodó jövőkép felépítéséhez paradox módon egy olyan ország, és annak többségi lakossága segített hozzá, amelyikhez sem földrajzilag, sem a rokonságom apropóján, nincs közöm, és ez Szlovákia, illetve az ottani többségi nemzet, a szlovákiai szlovákok.
   
  
Ironikusan hangzik, de nekünk magyaroknak az elmúlt húsz évben Szlovákia, és annak többségi nemzete a legjobb hangulatjavító intézkedés. Szinte mindannyian valamilyen módon büszkék vagyunk a magyarságunkra, de  a világot járva, vagy akár csak a neten böngészve, más nációkhoz tartozókkal kommunikálva fel kell ismerni, hogy (talán a németek kivételével) mások alig tudnak rólunk valamit. Jó esetben a „Hungary - Ferenc Puskas!” bonmot, ami egy magyar kötődés nélküli átlagembertől elvárható. És érzelemmentesen végiggondolva, ez így is logikus. Egy kis ország (és nem sokkal nagyobb nép) vagyunk, amelyik csak akkor érdekes, ha teszem azt nagyon gazdag, mint mondjuk Svájc, avagy komoly természeti katasztrófák, netán háború sújtja. Mi 1956-óta ilyen szempontból kiestünk a hírekből. A tőlünk területet szerző egykori Kisantant-országok többségi nemzetei részéről pedig többnyire egyféle arrogáns lekezelést tapasztaltam. Számomra sokáig Szlovákia többségi, szlovák politikusainak és a szlovák lakosság egy részének a hozzáállása is hasonlónak tűnt. A Malina Hedvig-ügy, a nyelvtörvény, Slota arrogáns magyarellenessége, korábban Meciar hasonló bumformiskodása, ám felüdülésként hatott, amikor ráeszméltem, hogy ezek (mármint a szlovákok) mindenben hozzánk, magyarokhoz mérik magukat. Ha az egójuk azt kívánja, kozmetikáznak a történelmen („Ez is szlovák volt, meg az is, és nem magyar.” – az persze megint más lapra tartozik, hogy különösen a XIX. század előtti, nemzetállamok kialakulását megelőző időkben egészen más volt a nemzethez tartozás fogalma, ezért mai értelembe vett szlovákról, magyarról, horvátról (pl. Zrínyi) stb. nem is beszélhetünk). Ráadásul a szlovákok követik a magyar belpolitikát, holott erre még a többi szomszédjaink se figyelnek. Mind a szlovák politikai hangadók, mind az egyszerű internetezők, vagyis az utca embere valamilyen szinten be van tőlünk szarva. „Lassan csak magyarul tudunk megszólalni.” „Budapest diktál.” „Ezek bedarálnak minket!” Eleinte hihetetlen volt számomra, hogy van egy náció, akinek a szemében mi vagyunk a „hatalmas szomszéd”, akik attól tartanak, hogy a Felvidék déli területeinek a gazdasági-kulturális, fokozatos visszamagyarosodása útján, egyszerűen asszimilálunk. Józan ésszel persze ez eléggé nonszensznek tűnik, viszont ha az egy szem szlovákok ennyire tartanak az elmagyarosodástól (vagy „visszamagyarosodástól” nézőpont kérdése) akkor másutt viszont talán még sincs annyira veszélyeztetve a kisebbségi magyarság? Nem eszik olyan forrón a kását, hosszúak ezek a folyamatok, és mivel egyre erősebb a kapcsolattartás, köszönhetően a határok mind könnyebb átjárhatóságától, az utazás és a távközlés egyszerűsödéséig, ahelyett, hogy szépen-lassan eltűnnénk, van rá remény, hogy szépen lassan visszaerősödünk. Szóval, a szívem mélyén én ebben bízom.         
  
- Az író kinek ír elsősorban, magának, vagy az olvasónak? Őszinte választ kérek.
 
– Magának, és abban bízik, hogy műve az olvasónak tetszeni fog, mi több, katartikus élményt vált ki. Legalábbis nálam ez így működik.
 
- Milyen reakciókat kaptál az olvasóktól és a kritikusoktól?
 
– Könyvem szerzői kiadásban jelent meg, ennek talán a legfőbb oka, hogy a könyv ugyan részben politikai üzenetet is hordoz, azonban mégsem sorolható be a mai magyarországi és határontúli politikai palettába. Se nem jobboldali, se nem baloldali, nem is „magyarkodó” mégis ízig-végig magyar. Teljes egészében civil, a mindenkori kisember békaperspektíváját tükröző mű, aminek úgy éreztem, hogy a hitelességét bármilyen támogatás megkérdőjelezte volna. Egy, az irodalomba, vagy szerényebben és tárgyilagosabban fogalmazva, a „könyvbizniszbe” kívülről csöppent ember alkotását tettem le az asztalra, és promóció nélkül szinte teljesen visszhangtalan maradt a könyvem. Próbálkoztam ugyan némi botcsinálta gerillamarketinggel, de nem bizonyultam hatékonynak.      
 
- Kik az írói példaképeid? A külföldi és hazai vonalra is kíváncsi lennék.
 
– Példaképekről talán túlzás beszélni, de Örkényt groteszk, gyakran önironikus, fanyar humora, kivételes anekdotázó készsége (Hál’ istennek nem előzmény nélküli, pl. Mikszáth) olyannyira egyik nagy kedvencemmé tette, hogy kisregényem egyik főhőse valahol az ő alteregója (természetesen meglehetősen „felponyvásítva”). Az Örkénynél is „kortársabb” kortársak közül Spiró Görgy Fogsága volt rám nagy hatással. A „kis” írók közül pedig a részben önhibájából is tragikus sorsú Tar Sándor az egyik nagy kedvencem. A „jó öreg” történetmesélés többnyire jobban tűzbe hoz, mint a kísérletező, formai újításra, nyelvi virtuozitásra törekvő művek. Ha egy ajánló elmegy „nagyon filosz-bölcsészbe” teszem azt állandóan úgy beszél a műről, hogy a „szöveg” akkor már kissé ódzkodom (és persze jó esetben kellemesen csalódom). A külföldiek közül William Wharton (a Madárka szerzője) az egyik nagy kedvencem, a még ennél is könnyedebb, lektűrbe hajló könyvek közül pedig az úgynevezett skandináv krimiket kedvelem, és mint szinte mindenkinek, volt egy viszonylag hosszú, késő kamaszkori Stephen King-faló korszakom, majd a huszas éveimben Nick Hornby angolosan bájos lúzersága fogott meg. Persze komolyabb könyvek is becsuszannak és gyakran tetszenek is, máskor meg nem, mint mondjuk Sorokintól a Jég, illetve azon kevesek közé tartozom, akinek a Sorstalanság tényleg tetszett, szerintem leginkább Ottlik Iskola a határonjához hasonlítható, már csak a furcsán túlírtságuk apropójából is. De ne szaporítsam tovább a szót, egy az átlagostól nem sokkal olvasottabb, és főképp nem ínyencebb, (ha úgy tetszik, sznobberebb) olvasónak nem vallhatom magam. Szóval sehol egy Pindroch Súlyszivárvány, vagy Elfriede Jelinek, de még a késői Esterházy regényeket is inkább tartom blöffnek, mintsem érdekes, vagy legalábbis befogadásra érdemes olvasmánynak. Inkább olyanok, mint a címkeivók részéről kötelezően letudandó, nagy nevű, túlértékelt borok. És mint ahogy Susan Sontag is mondta, hogy az író elsősorban olvasó, hát kedvenc olvasmányaim alapján is beskatulyázható vagyok egy szellős műveltségű pasasnak. Ha eddig nem esett le volna minden olvasónak, ez az íróság is valójában hobbiíróság. Önjelölt íróság, amit rengetegen meg tudnának tenni, csak az elmúlt évtizedekben Uhrin Benedeken és rajtam kívül kevés olyan őrült akadt, aki mindebbe önköltségen bele is vágott. Persze az is lehet, hogy van értelme tovább lépnem erről a hobbi írói szintről, majd elválik. Úgynevezett mesterségbeli tudásom nincs (pl. bölcsész végzettség, irodalmi szöveg gondozás, stb.) ami nem feltétlenül totális hendikep, hisz az elmúlt évszázadok alatt raktak le olykor bálnavadászok is egész tűrhető könyveket az asztalra, de azért egy kis szakmaiság ártani nyilván nem ártana. A hobbi íróságot meg valahogy úgy képzeljük el, mint ahogy egy ismerősöm definiálta a naiv festőt:  „Az igazi naiv festő annyira naiv, hogy naivan azt hiszi magáról: tud festeni!”  :-)   
              
- Nem titok, hogy vajdasági származású vagy. Milyen volt megtapasztalni a kisebbségi létet? És hogy érzed magad most az anyaországban?
 
– Húsz éves koromban települtem át Magyarországra és ahelyett, hogy kopna a kisebbségi származásomból táplálkozó életszemléletem, talán egyre erősebb. A titói és a poszttitói érában éltem le a gyermek-, és a kamaszkoromat. Egy lájtosabb kommunizmusban, mint például amilyen itt Magyarországon volt (a Ceausescu alatt sínylődő Erdélyről nem is beszélve), mint ahogy egy szintén vajdasági származású újságíró srác írta: „Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor Jugoszlávia valóságos vigalmi negyed volt.”  Kisebbségi magyarként nem nagyon voltunk háttérbe szorítva, csak egy kicsit. És igazándiból nekem csak nemrég állt össze a kép. Például, ha egy évfolyamról három osztály indult egy iskolában, akkor a magyar osztály volt mindig a C. És volt egy ki nem mondott elvárás, hogy mi, vajdasági magyarok legyünk a jámborabbak, a szorgalmasabbak, még akkor is, ha ezért külön juttatás nem jár, nevezzük nevén a dolgot, a birkábbak. Például az általános iskolai osztályom elég csintalan volt. És ezért a tanító nénik, tanító bácsik és tanárok értetlenkedtek. De nem azt kérdezték, hogy hogyhogy egy magyar osztálynak ilyen rossz a magaviselete, hanem korabeli PC módon, azon morfondíroztak, hogy miért éppen egy C osztály kis nebulóinak ilyen rossz a magaviselete!
 
– Ha már Délvidék, nálatok anno eléggé ment a képregényes kultúra. Onnan jött be még az előző rendszerben a sok magyar nyelvű Asterix és Talpraesett Tom. Mondanál pár támogató szót a képregényt nagy ívben lenéző űbermagas irodalmi körök számára?
 
 – Az Asterix és a Talpraesett Tom képregények olvasása, néhai Kopeczky László fordításában egyik kedvenc gyerekkori élményeim közé tartozik. (Achtung! Azok a fordítások korabeli, a hetvenes-nyolcvanas évek „vajmagyar nyelvén” íródtak, erre nem mindenki vevő, de bízom benne, hogy vannak ilyen nyelvi ínyencek, akiknek mindez külön hozzáadott értéknek számít, úgyhogy bátran turkáljanak a bolhapiacokon!) Jugoszláviának komoly képregény piaca volt. Többnyire mainstream, ha úgy tetszik „képregényponyva” termékeket olvastak, elsősorban a fiatalok, mint a Zagort, de a szó nemes értelmében vett igényes, lektűrképregényt, mint az Asterixet és a Tapraesett Tomot (Magyarországon Lucky Luke) (magyar nyelven csak ez a kettő jelent meg) és a különleges humorú olasz Alan Ford sorozat is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Európában a képregényeket egészen a nyolcvanas évek végéig a magaskultúra meglehetősen mostoha kritikával illette. Viszont napjainkban, aki csak egy kicsit is követi a képregény-irodalmat, rá kell, hogy jöjjön, hogy, mint a kilencedik művészeti ág, a képregény is alkalmas formátum remekművek megalkotására, gondoljunk csak a Mausra vagy a Persepolisra. És természetesen vannak silány comicsok is, de semmivel sem több, mint a „képtelen regények” tengerében tobzódó könyvszemét. Gondoljunk csak a különféle „Bangkokban basztam”- típusú, Tehenész Evelin-sorozatokra. Ezért a képregényeket en bloc káros szemétnek titulálni olyan fokú, elavult, öntelt sznobizmus, amiről ki kell mondani, hogy nagyon sok áldozatkész alkotóra nézve bicskanyitogatóan sértő. Szerencsére egyre kevesebb az efféle „bölcspista”, viszont sajnos azért sem egyszerű őket egy kézlegyintéssel elintézni, mert a maroknyi magyarországi képregény alkotó áldozatkész önfinanszírozása mellett még az én hobbiírói önköltséges vergődésem is eltörpül. Hozzám képest ők valóságos hobbifakír-képregényírók és rajzolók. De nem akarok itt „siramizálni”, szerencsére akad olyan magyar képregényrajzoló srác is, aki a nemzetközi élmezőnyben alkot, neki szorítok és kívánom, hogy minél többen zárkózzanak fel!   
 
– Az előbbi kérdésem hátterében az áll, hogy tudomásom szerint írtál egy szinopszist egy Kádár-képregényhez. Ez „Sin City” stílusban dolgozná fel a magyar történelem egyik legellentmondásosabb figurájának (értsd hóhérának) életét. Ha jól tudom, ehhez keresel egy rajzolót.
 
– Kádár János sztorija, a Nagy Imre-perrel, mint a „trónralépéssel” és a halála előtti megtébolyodásával, majd, mint nemrég kiderült, utolsó napjaiban a világéletében hithű kommunista pap előtti meggyónásával, egy olyan shakespeare-i szintű királydráma kibontását hordozza magában, amit több művészeti ágban, így képregényben is érdemes megvalósítani.
A hóhérral talán annyiban nem értenék egyet, hogy ugyan Kádár történelmi bűneit, beleértve a legsúlyosabbakat, persze nem akarom kicsinyíteni, de erről a zsigerileg puritán emberről részemről nem egy Sztálin, avagy Berija-típusú „klasszikus” hóhér képe ugrik be, a „hardcore kommancs” zsánernél maradva, hanem inkább a taktikus sakkjátékosé, aki az adott helyzetben igyekszik a létező legjobb lépést meghúzni, és egyben arra is ügyel, hogy a saját bábúi is a lehető legkisebb veszteséggel ússzák meg a csatát. Persze a sakk-hasonlatnál maradva, néhány figurát gátlástalanul letakarított az asztalról, és ezt sem szeretném a comicsomban szépítgetni.   Írtam egy szinopszis-tervezetet, a fejemben összeállt, egy talán a leginkább a Sin City dark világára emlékeztető Kádár-comics, ha egy rajzoló lát benne fantáziát, örömmel várom a jelentkezését.  
 
- Mint író, mi a véleményed az ún. digitális könyvekről? Még olyan interpretációt is olvastam, hogy ez sokkal környezetbarátabb, így védenénk meg állítólag az esőerdőket.
 
– Tartalmilag nincs jelentősége, ha a hozzájárul a környezet megkíméléséhez, és esetleg a szerzők jelentőseb arányban részesülnek műveik bevételéből, akkor remélem, hogy mielőbb minél szélesebb körben elterjed. Nem vagyok „papírfétisista” tőlem jöhetnek az e-könyvek :-)
 
- Mi lesz a következő regényed témája? Várhatóan mikorra jön ki?
 
 – A napokban, a pozsonyi Median kiadó gondozásában jelent meg egy antológia, négy kisregénnyel, illetve az ötödik írótársam a narrátor szöveget írta hozzá, úgyhogy egykötetes szerzőből előrukkoltam egy egész egy ötöd kötetessé :-). Az antológia címe: Pokoli szimfóniák. A megkötés az volt, hogy mindegyik sztori egy-egy európai városban játszódjon, és, hogy szerepeljen benne valamilyen formában az ördög. Más-más műfajban alkottunk. Az én sztorim egy, mondhatni skandináv típusú krimi (mint egyik kedves szerzőtársam megjegyezte, pillanatnyilag én vagyok a kedvenc magyarul író skandináv krimiszerzője :-). Szabadkán játszódik. Főhőse egy bankhivatalnok, aki a lakásában egyre régebbi, huszadik századi történelmi titkokra bukkan. A címe: Elkoptathatatlan. Kriminek kissé szokatlan, ami szerintem önmagában nem baj. Egyébiránt törekszek „e-mail”- és „SMS-barát” címadásra, kerülöm az ékezeteket. Írói álnevem kiválasztásakor is ez volt az egyik szempont.         
 
- Sok sikert kívánok, remélem még hallunk Rólad!
 
– Nagyon szépen köszönöm, és köszönöm a lehetőséget. Üdvözlöm az olvasókat.

 

Nolik Antal honlapja: www.nolikantal.com

A Pokoli szimfóniák honlapja: pokszim.freeblog.hu

A Pokoli szimfóniák video-trailere: www.youtube.com/watch

A Pokoli szimfóniák facebook-oldala:

www.facebook.com/pages/Pokoli-szimf%C3%B3ni%C3%A1k/206386972716144

Címkék: don kanyar nolik antal a lefagyasztott hadsereg

Szólj hozzá!

COMICS ÉS TÖRTÉNELEM

Szőrök 2011.01.19. 22:14

 

Még karácsony előtt jelent meg magyarul az amerikai Jason Lutes: Berlin – a kövek városa című graphic novel-je, irodalmi szintű képregénye. A trilógia Németországban játszódik a két világháború között, a weimari köztársaság idején. Némi internetes keresés után tudatosult bennem, hogy a szerző milyen hihetetlenül pontos munkát végzett a történelmi tények feldolgozása során. Ha hozzávesszük azt, hogy ez a történelmi időszak mennyire izgalmas volt, illetve azóta egyes elemei talán már feledésbe is merültek, talán érdemes közelebbről megvizsgálni ezt a korszakot.
 
Az első világháború a császár lemondásával, Németország kapitulá-ciójával ér véget. Forradalmi megmoz-dulások zajlanak Németország-szerte, melyet a régi rend híveiből verbuválódott szabadcsapatok (Freikorps) levernek. A Freikorps tagjai korábbi tisztek, leszerelt katonák, egyenruhás szerencsevadászok, lelkes nacionalisták és munkanélküli fiatalok voltak, akik égtek a vágytól, hogy lecsapjanak azokra, akikről úgy gondolták, hogy elárulták a hazát a versailles-i békeszerződés kemény feltételeinek elfogadásával. A tagjai között olyan később ismertté vált főnácik voltak, mint Ernst Röhm (az SA későbbi vezetője), Heinrich Himmler (az SS vezére), Wilhelm Keitel, a későbbi vezérkari főnök és Canaris, az Abwehr (náci titkosszolgálat) feje. A Freikorps nevéhez fűzödik Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, a KPD (Németország Kommunista Pártja) alapítóinak a meggyilkolása is.
 
A weimari köztársaság a Német Köztársaság kialakulásától (1918. nov. 9.) egészen Hitler hatalomra jutásáig (1933.01.30) tartott. A parlamenti demokrácia ebben az időszakban két oldalról is nagy nyomás alatt állt. A nácik (SA - Sturmabteilung), illetve a kommunisták sem kifejezetten demokratikus eszközökkel kívánták a politikai eseményeket befolyásolni. Mindennaposak voltak az utcai összetűzések a barnainges rohamcsapatok és a Vörös Frontharcosok (Rote Frontkämpferbund) tagjai között. A nácik későbbi főmártírjának, Horst Wesselnek a halála is konkrétan a kommunisták lelkén szárad. A fiú vesztét a főbérlőnője okozta, aki nyakára küldött néhány kommunistát a sarki kocsmából. Azok persze kapva kaptak az alkalmon, hogy végre elpáholhatnak egy gyűlölt rohamosztagost. Az eset akkor fordult igazán komolyra, amikor egyikük (feltehetően Albrecht Höhler) meglőtte Wesselt, aki a sérülések következtében néhány hétre rá (1930. február 23-án) vérmérgezésben meghalt. Jason Lutes a Berlin 2. részében külön fejezetet szentel az esetnek. Horst Wessel neve valószínűleg feledésbe merült volna, ha Goebbels nem alakítja ki mártír kultuszát. A Róla elnevezett Horst Wessel Lied a náci párt himnuszává vált. Az alábbiakban láthatjuk Horst Wessel eredeti fotóját és a Berlin nyilvánvalóan erről készült, először folytatásos füzetekben megjelent 14. fejezetének borítóját.

                                         

A Berlin most megjelent első részének a vége foglalkozik legdirektebben a történelmi eseményekkel. Az utolsó, 8. fejezet ugyanis 1929. május 1-ét mutatja be szinte percről percre. Ez a nap a németeknél a Blutmai, azaz „Véres május” nevet kapta. Március 21-én a porosz belügyminiszter minden utcai demonstrációt betilt, azzal a céllal, hogy elejét vegye az SA és az RFB összecsapásainak. A kommunisták ugyanakkor – ezt figyelmen kívül hagyva – nagyszabású felvonulást szerveznek a Munka Ünnepének tiszteletére.

Jason Lutes rajzán a Vörös Frontharcosok épp a tüntetésre készülnek. Néhányan ökölbe szorított kézzel üdvözlik egymást (lásd „munkásököl vasököl …”) Az első sorokban pergődobokkal felszerelt "harcosok" állnak. És ugyanezt látjuk az archív fotón.

 

A rendőrök a május elsejei tüntetést brutálisan szétverik, és a rákövetkező két napon zavargások zajlanak Berlin utcáin. 33 tüntető veszti életét az utcai harcokban és 198 polgári személy, illetve 47 rendőr sérül meg az összecsapásokban. Ha egymás mellé rakjuk a tömeg oszlatásáról készült korabeli fotót és Lutes rajzát a hasonlóság szembetűnő. Mindkét képen egy rendőrségi teherautó áll meg, és a szétfutó tömegben egy biciklis a járgányával próbál „kereket oldani”.
 

 
A rendőrök ábrázolása is egészen korhűre sikerült. Még a puskát tartó „harcra kész” kézmozdulatok is stimmelnek.


 

 

Jason Lutes az egészen apró részletek hitelességére is ügyelt. A rikkancs például az A.I.Z nevű lapot árulja. Az A.I.Z., vagyis az Arbeiter-Illustrierte-Zeitung munkások fotóit tartalmazó baloldali képes újság volt. Fénykorában elérte a félmilliós példányszámot(!). Olyan neves alkotók voltak a munkatársai, mint az antifasiszta fotómontázsairól híres John Heartfield. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy ez az angolosan csengő név Helmut Herzfeld művészneve volt. Az A.I.Z mellékelt címlapján láthatjuk Heartfield híres montázsát, mely Hitler szavait gúnyolja ki: „Milliók állnak mögöttem”.

 

 

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
   
A történet egyik mellékszereplője, Gudrun  Braun, egy szövőnő elmegy a bülowplatzi kommunista gyűlésre. A kommunista párt székházát hatalmas felirat díszíti. És alatta láthatjuk, hogy nézett ki ez a valóságban.
 
 

 

 

 

 

 

 
 
 
  
  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

 
 
 
 

 

 

 

  

Jason Lutes rajzai a könyv egyébként normál regények textúrájával vetekedő párbeszédeit és belső monológjait tovább gazdagítják, mintegy filmszerű hátteret adva a történetnek.

 
A weimari köztársaság Hitler kancállárrá való kinevezésével véget ér, hamarosan betiltják a pártokat és beindul a náci hadigépezet, hogy csaknem egész Európát elfoglalja. De ez már egy másik történet …
 
Források:
- Wikipédia
- Múlt-kor történelmi portál

Címkék: jason lutes berlin a kövek városa

Szólj hozzá!

„Atlasz lábainál” - Koncertbeszámoló

Szőrök 2010.11.13. 23:40

Natacha Atlas
Művészetek Palotája, 2010.11.12.
 
 
Körülbelül 15 éve tervezem, hogy elmegyek egy Natacha Atlas koncertre. Amikor meghallottam, hogy Natacha a Művészetek Palotájában lép fel, rögtön tudtam, eljött a várva várt pillanat. Így már a nyáron lefoglaltam a jegye-inket. Hogy ne érjen megle-petés, beszereztem a legutolsó albumát is, az Ana Hinát. Erre, mit ad isten, ősszel kijött a legújabb lemeze is, Mounqualiba címmel. Erről már lemaradok.

A MÜPÁ-ban elég sok jóember gyűlt össze, de néhány szék azért üresen maradt. Natacha elfoglalja ülőhelyét és köszönti az egybegyűlteket ebben a gyönyörű színházban (theatre). Ez részéről az est első és utolsó tévedése. Az Ana Hináról jön az első szám. Az aranyszínű ruhát viselő dívát hat feketébe öltözött zenész kíséri: hegedű, cselló, ney-fuvola, basszusgitár, tabla és zongora. A nyitószám után az új lemezről sorjáznak a dalok, némelyik lassúbb, némelyik dzsesszesebb, de az arab zenei hatások tagadhatatlanok. Hosszú instrumentális felvezetések, átkötések után pörögnek fel a számok. Megelevenedik az Ezeregyéjszaka hangulata. Oldalra nyúlok, keresem a vízipipát, de a rendezők sem gondolhattak mindenre. A basszusgitáros srác megújítja a basszerozásról alkotott eddigi elképzeléseimet. Mély búgó hangfüggönyt varázsol a számok alá. A gitárjára erősített egy billentyűzetet, amihez egy cső van hozzákötve és néha ebbe fúj nagyokat. A Ney-fuvolás zenész pedig messzi tájakra, időkbe repít el minket. Pár dal után jön egy régebbi klasszikus, a Mon Ami La Rose. Egy újabb szám után Natacha hosszú monológban fejti ki, hogy a gazdasági növekedésre alapozott világ zsákutca. A közönség nagy tapssal jutalmazza az okfejtést. Ismét az Ana Hináról jönnek a dalok, a Black is The Colour és dzsesszes Hayati Inta. A zenészek élvezik a közeget, Natacha bókol: „Budapest is always the best”. Lassan elérünk a koncert végére. Kivonul a társulat, majd visszajön még két szám erejéig. Az elsőben Natacha egy kendőt köt a derekára és azért elnyom egy laza hastáncot is. A hegedűs, aki a műsorfüzet leírása szerint Natacha barátja is egyben, ismét megdicséri a közönséget. Egy idősebb úr némi töketlenkedés után felhajít egy szép csokrot a művésznőnek. 10-15 perc híján két óra volt. Kint a hangosbemondó bemondja, hogy Natacha az emeleti aulában dedikál. Felmegyünk, nagy sor áll előtte, ezért inkább visszaindulunk a mélygarázsba. Épp megüti a fülem egy néző koncertértékelő beszéde: „Otthon nem hallgatnám, de itt szuper volt”. Valóban szuper volt, és én otthon is meg fogom hallgatni.

Címkék: natacha atlas

Szólj hozzá!

Komment

Szőrök 2010.10.13. 09:39

 

 

 

 

 

 

A héten több olyan esemény is volt, ami pár gondolatot ébresztett bennem.

Vörösiszap:
Bár a politikát úgy utálom, ahogy van, de Orbán Viktor egy-két húzására még én is csettinteni szoktam. A Magyar Alumínium ügyvezetőjének letartóztatása okos húzás volt. Tíz magyarból legalább kilenc egyetért vele, a maradék egy meg betegesen Orbán-fóbiás. Mellesleg nem baj, ha ebben az országban végre rend lesz egyszer. Inkább legyen szoft diktatúra, mint hogy a liberalizmus semlegesnek tűnő ideológiája jegyében lopják szét és züllesszék le az országot.

Chilei bányászok:
Azt hiszem, a chilei bányászok története szimbólummá vált. Az egész emberiség szimbólumává. Bizony, megrekedtünk a föld alatt, a mélyben. Türelemre és hitre van szükségünk ahhoz, hogy kivárjuk a mentőcsapatot. Talán egyszer, miértünk is leküldik a mentő kapszulát és kijutunk a fényre.

Magyar foci:
„Bal sors akit régen tép”. Hogy a Himnusz sokat idézett sora mennyire igaz, annak legjobb példája a magyar labdarúgó válogatott szereplése. Örök lúzerek vagyunk, a fociban is. A múltkori VB-selejtezőn is a svédektől a hosszabbítás  utolsó percben kaptunk gólt. Most a finnek ellen megtörni látszik a turáni átok. Dzsudzsák időzítése frenetikus volt. Belőtte, középkezdés és vége. „Bátraké a szerencse”, szól a mondás. Persze, mindkét magyar gólnál el is kellett találni a labdát. És a fiúk eltalálták. Mesterségbeli tudás és szív. Erre a kettőre együtt van szükség.

Szólj hozzá!

Biafra in Hungary

Szőrök 2010.09.03. 11:17


 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szevasztok Anyaszomorítók!

Ha valakinek mond még az a név valamit, hogy Jello Biafra, vagy Dead Kennedys, annak ajánlom a figyelmébe a West Balkán vasárnapi koncertjét, ahol Biafra mester lép fel új csapatával a Guantanamo School of Medicine-el. Biztos elnyomnak egy-két klasszikus Kennedys nótát is. Sajna én már beterveztem egy másik pogromot, bár mentségemre szólva ott voltam a Biafra nélküli Kennedys 2003-as Pecsa-beli koncertjén.
 
Egy kis tisztelgés gyanánt ide másolok pár anyagot, amit a héten találtam a Utube-on:
 
1. A Moon Over Marin című DK klasszikust (az olajszennyezésről szóló kísérő fotók sajna mindig aktuálisak, bárhol, bármikor).
 
   
2.) Egy Matthew Good nevű érzékeny lelkű fiú elkészítette a nóta funky verzióját (szerintem not so good, sőt annyira szar, hogy már jó).
 
 
3.) A Holiday in Cambodia Foo Fighters és Serj Tankian (ex System of a Down) féle feldolgozása. 
 
 
 
4.) Egy kiscsaj játszza az agyát a Police Truck DK nótát.
 
  
Kalifornya, über állesz, Kalifornya űűber állesz! Viszlát Las Vegas!

Címkék: jello biafra dead kennedys

Szólj hozzá!

Kaláka 2010

Szőrök 2010.07.14. 14:31

XXXI. Kaláka Folkfesztivál
Miskolc-Diósgyőr, 2010. júl. 9-11.
 
Ismét átadom magam a jól ismert érzésnek. Ülök a várban, bámulom a romos falakat, a várat körülölelő hegyeket és erdőt, a napsütést, a felhőket. Közben hallgatom a szívet melengető, vidám zenéket. És arra gondolok, bárcsak sohase múlna el ez a három nap. Sajnos gyorsan elmúlik, és várhatok újra egy évet, hogy itt legyek.
 
Az idei volt a 31. Kaláka Folkfesztivál és már mi is hatodik alkalommal vettünk részt rajta. Nehéz lenne mindent sorról sorra leírni, inkább néhány szubjektív benyomásra szorítkozom. Az első napon a legemlékezetesebb a Napra együttes fellépése. Zenéjük a népzenéből indul ki, de a gitáros frontember, aki megjelenésében Ricky Martint idézi Malmsteen módjára szólózza szét a számokat. Otthon valószínűleg nem sűrűn hallgatnám a zenéjüket, de itt bámulva, az első sorból figyelem a piperkőc gitáros és a karcsú énekesnő magabiztos duóját. Mivel az utazásból szinte beesünk a fesztiválra a fényképezőgépem a szálláson marad, így első képként csak a lemezborítójukat tudom bemásolni.
 
 
A második napon a Kaláka Fesztiválon már sokszor megfordult Miguel Montanaro fia játszik, bandájával a Zef Band-del. Feketébe öltözött francia fiatalemberek, két tangóharmónika és egy hegedű egészíti ki a gitárokat. Folk-rockos zenéjük, ének nélkül is megbolondítja a közönséget. A „kis” Montanaro anyai ágon magyar, így magyarul konferálja fel a számokat.
 
 
Utánuk a Muzsikás lép fel. Mivel Éri Péter beteg, ezért a fia ugrik be helyette (!) Hatalmasat zenélnek, még két ráadás-számot követel ki a közönség. Egyik épp a kedvenc számom (Jocul Barbatesc) a Bartók-albumról. Egy csipet-csapat kislány a színpad előtt táncol. Gryllus Dániel megjegyzi, hogy valamelyik médium nyugdíjasok számára ajánlotta a fesztivált, és az első sor is épp tele van velük :-)
 
 
  
Másnap a Régimese Együttes a befutó. Az együttesben a Buják-testvérek játszanak (ex-Ghymes). Két cimbalom összpontosul a hangszerek erdejében. Nagy örömömre elhangzik egy Ghymes szám is a Rege c. albumukról. Igazi örömzene ez. A fiúk nem a megélhetés kedvéért folytatták, ez az egy biztos (tudtommal lemezt sem adtak még ki).
 
  
És ha fesztivál, hadd emlékezzek meg az apróbb dolgokról is, kürtös kalács, lángos, népi kirakodóvásár - ezek teszik oly meghitté a rendezvényt. Valamelyik este a fesztiválról távozóban egy borosgazda kiált utánunk portékáját ajánlva. -Köszönöm, de kocsival vagyok - válaszolok. - Nem baj, én is - rikkantja vidáman.

Címkék: napra muzsikás régimese kaláka folkfesztivál

Szólj hozzá!

Kávéházi dráma, avagy Róma végnapjai

Szőrök 2010.06.25. 09:29

Olasz szurkolóként optimistán tekintek az olasz-szlovák meccs elé. Bár kicsit szürke és elképzelés nélküli volt az azzurik játéka az első két csoportmérkőzésen, de bízom abban, hogy egyszer minden rossz sorozat megszakad. Mellesleg, úgy számolom, hogy ez az a ritka csoport lehet, ahol akár három ponttal is tovább lehet jutni.

Először a szlovák himnusz hangzik el. Magam is meglepődöm, hogy a dallamára hirtelen valami sorsközösséget érzek velük. Talán ez lenne az a bizonyos k-európai életérzés. Eszembe jut nagymamám, aki 41-ben épp kassai vasútállomáson volt  kisgyermek nagybátyámmal. A kissrác meg is jegyezte, hogy milyen szép repülők szállnak az égbolton. És már hulltak is a bombák… Bevillan anyám, akinek a családja kisgyermekként költözött át 45 után az épp a szlovák oldalon fekvő kis falucskából.
Aztán felteszem magamnak a kérdést: hajlandó lennél-e a szlovákoknak szurkolni. Nem, nem, soha – gondolom. És már jön is az olasz himnusz, erre már tényleg felállok (egy olasz-fannál ez már csak természetes).

Hamar jön a szlovák gól. Úgy látszik, ezen a VB-n mindig mi kapjuk az első gólt - és csak futunk az eredmény után. A félidő végén úgy döntök, menjünk sétálni a gyerekkel.
Háromkerekű biciklijén hamar beteker a városközpontba. Beülünk egy sütire Tihamérék cukrászdájába, és azért, ha már így alakult, a TV-vel szemben foglalok helyet. Nyomnak az olaszok, de megint jön egy szlovák gól (0-2). Aztán hirtelen feltámad az itáliai csapat és bekotor egyet. Aztán egy újonnan becserélt olasz csatár (Quagliarella) lő még egy gólt. Mammamia’ Lippi mester, miért csak a háború legvégén vetetted be ezt a titkos fegyvert! Még két olasz drukker nézi a cukrászdában a meccset, és akkora üvöltésben törnek fel, hogy két békésen sütiző úrhölgy hirtelen megrezzen, milyen tragédia történt? Tényleg tragédia, mivel a bíró nem adja meg a gólt. Aztán a szlovákok újra betalálnak (már 1-3). Ekkor az olaszok, először a VB-n, elkezdenek látványos és gyors támadásokat vezetni. Az új csodacsatár szépen át is íveli a kapus felett a labdát (így már csak 2-3).
Közben a gyerek végez a sütivel és már nem bírom visszatartani az ajtótól. Rendelek egy gombóc fagyit neki – azzal még tíz percet is kihúzhatok. Sajnos a szlovákok is sikeresen húzzák az időt, így bekövetkezik a vég. A barbár szláv hordák játékosok legyőzték Romulusz kevésbé dicső utódait. Tegyük hozzá, megérdemelten. Ők igazán akarták a győzelmet. Micsoda dráma volt! Jobb, mint a Katona József színház! Azért a hollandok ellen nem sok jövőt jósolok a szlovák csapatnak. Ami meg az olaszokat illeti, arrivederci 2 év múlva – az Európa-bajnokságon (egy remélhetőleg új csapattal)!

Címkék: quagliarella foci vb olasz válogatott

Szólj hozzá!