Aranyásók Sztálinvárosban

Az írás, mint egy nem is olyan fiatal (38 évesen írtam meg a könyvet), hétköznapi átlagember számára talán a legegyszerűbb, előképzettséget nem igénylő módja a kreativitás kiélésének. Bizonyára ez a „kényelmi” szempont is motivált.  

 

 

– Amit mondasz zene füleimnek, egyben nagyjából ez a vízválasztó azok között akiknek         – lassan megmosolyogtatóan félig idejétmúlt módon trendin fogal-mazva- – „bejön” ez a könyv, és akiknek nem. Könyvem néhány próbaolvasóját kifejezetten bosszantotta a könyvem anakronizmusa. – „Brutálisan másnapos vagyok.” – ilyet senki sem mondott 1942-ben! –­  Fakadt ki egyikük. Persze, hogy nem, hiszen azokat a párhuzamokat akartam kihangsúlyozni, amik miatt napjainkban is aktuális egy frissen tálalt Don-kanyar történet. Nekem ennél a könyvnél az anakronizmushoz való ragaszkodás nagyon fontos volt, anélkül hozzá se fogtam volna. Mégis, miután a kéziratom elkészült, kezdtem elbizonytalanodni, hiszen sokan értetlenkedtek emiatt. Nem is annyira a néhány „időkapszula” (például második világháború alatti szalacsizmusok) hanem a többnyire mai, gyakran trágár nyelvezet akasztott ki sok olvasót. A kéziratom egyik olvasója viszont a legjobbkor erősített meg eredeti szándékomban: – Ha nincs benne ez a kihallás a mába, akkor a tiéd egy lenne a tucatnyi Don-kanyar könyv közül, ne add fel az eredeti, hozzáadott értéket! Tarantino Becstelen Brigantyja is valahol igazolta a szemléletem létjogosultságát. Nagy tarantinoista vagyok, a Lefagyasztott hadseregben is idéztem tőle olykor, viszont a Becstelen Brigantykkal később jött ki. Amíg a könyvem írtam, még csak nem is hallottam a filmtervéről. És ő is egy merész, alternatív történelemmel rukkolt elő. Sőt, még tőlem is jóval radikálisabban írta újra az emberiség ha nem is legnagyobb, de leglátványosabb és legvéresebb sztoriját, a második világháborút.  

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

– Valahol mélyen igen, és ez tényleg egy zsigeri, személyes hitkérdés, amire nincs nagyon racionális magyarázat. És még csak neveltetésem sem volt különösen nemzeti. Anyám-apám vajdasági magyar, de ebből nagy faksznit nem csináltak, viszont hál’ istennek az ellenkezőjére sem került sor, magyarságukat soha sem tagadták meg. Sok-sok kis pofon döbbentett rá magyar gyökereim fontosságára, és arra, hogy mivel „összement” az anyaország, a hosszú-lassú nemzethalál a végeken valószínűleg egy elkerülhetetlen történelmi folyamat. Akkor honnan mégis a Magyarország feltámadásába vetett hitem? Nem egy nemzetközi közjogi értelembe vett Nagy-Magyarország-revízióra gondolok. Egy virtuális történelmi Nagy-Magyarország megerősödésében, a határon túli magyar területekkel az egyre szorosabb kapcsolattartásban hiszek. Nem csak afféle centrum-periféria, mondjuk Kárpátalja-(hatályos) Magyarország, hanem délvidékiek-székelyföldiek stb. közeledésben is. Azaz abban, hogy a határontúli magyar perifériák anyaországi közvetítés nélkül is egyre szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz. És miért gondolom, hogy ez több mint fedezet nélküli, naiv optimizmus, hiszen statisztikai tény, hogy talán az egy szem Székelyföld kivételével a magyar nemzetiségűek lélekszáma mindenütt csökken? Azonban ez a népességfogyás szerencsére még sem drasztikus. Annak a pesszimista szorongásomnak a feladására, hogy kisebbségben magyarnak lenni nem feltétlenül egy, történelmi távlatokban akár viszonylag rövid távon, párszáz év alatt is visszafordíthatatlan, múló állapot lenne, és helyette egy bizakodó jövőkép felépítéséhez paradox módon egy olyan ország, és annak többségi lakossága segített hozzá, amelyikhez sem földrajzilag, sem a rokonságom apropóján, nincs közöm, és ez Szlovákia, illetve az ottani többségi nemzet, a szlovákiai szlovákok.

   

  

Ironikusan hangzik, de nekünk magyaroknak az elmúlt húsz évben Szlovákia, és annak többségi nemzete a legjobb hangulatjavító intézkedés. Szinte mindannyian valamilyen módon büszkék vagyunk a magyarságunkra, de  a világot járva, vagy akár csak a neten böngészve, más nációkhoz tartozókkal kommunikálva fel kell ismerni, hogy (talán a németek kivételével) mások alig tudnak rólunk valamit. Jó esetben a „Hungary - Ferenc Puskas!” bonmot, ami egy magyar kötődés nélküli átlagembertől elvárható. És érzelemmentesen végiggondolva, ez így is logikus. Egy kis ország (és nem sokkal nagyobb nép) vagyunk, amelyik csak akkor érdekes, ha teszem azt nagyon gazdag, mint mondjuk Svájc, avagy komoly természeti katasztrófák, netán háború sújtja. Mi 1956-óta ilyen szempontból kiestünk a hírekből. A tőlünk területet szerző egykori Kisantant-országok többségi nemzetei részéről pedig többnyire egyféle arrogáns lekezelést tapasztaltam. Számomra sokáig Szlovákia többségi, szlovák politikusainak és a szlovák lakosság egy részének a hozzáállása is hasonlónak tűnt. A Malina Hedvig-ügy, a nyelvtörvény, Slota arrogáns magyarellenessége, korábban Meciar hasonló bumformiskodása, ám felüdülésként hatott, amikor ráeszméltem, hogy ezek (mármint a szlovákok) mindenben hozzánk, magyarokhoz mérik magukat. Ha az egójuk azt kívánja, kozmetikáznak a történelmen („Ez is szlovák volt, meg az is, és nem magyar.” – az persze megint más lapra tartozik, hogy különösen a XIX. század előtti, nemzetállamok kialakulását megelőző időkben egészen más volt a nemzethez tartozás fogalma, ezért mai értelembe vett szlovákról, magyarról, horvátról (pl. Zrínyi) stb. nem is beszélhetünk). Ráadásul a szlovákok követik a magyar belpolitikát, holott erre még a többi szomszédjaink se figyelnek. Mind a szlovák politikai hangadók, mind az egyszerű internetezők, vagyis az utca embere valamilyen szinten be van tőlünk szarva. „Lassan csak magyarul tudunk megszólalni.” „Budapest diktál.” „Ezek bedarálnak minket!” Eleinte hihetetlen volt számomra, hogy van egy náció, akinek a szemében mi vagyunk a „hatalmas szomszéd”, akik attól tartanak, hogy a Felvidék déli területeinek a gazdasági-kulturális, fokozatos visszamagyarosodása útján, egyszerűen asszimilálunk. Józan ésszel persze ez eléggé nonszensznek tűnik, viszont ha az egy szem szlovákok ennyire tartanak az elmagyarosodástól (vagy „visszamagyarosodástól” nézőpont kérdése) akkor másutt viszont talán még sincs annyira veszélyeztetve a kisebbségi magyarság? Nem eszik olyan forrón a kását, hosszúak ezek a folyamatok, és mivel egyre erősebb a kapcsolattartás, köszönhetően a határok mind könnyebb átjárhatóságától, az utazás és a távközlés egyszerűsödéséig, ahelyett, hogy szépen-lassan eltűnnénk, van rá remény, hogy szépen lassan visszaerősödünk. Szóval, a szívem mélyén én ebben bízom.         

  

 

– Magának, és abban bízik, hogy műve az olvasónak tetszeni fog, mi több, katartikus élményt vált ki. Legalábbis nálam ez így működik.

 

 

– Könyvem szerzői kiadásban jelent meg, ennek talán a legfőbb oka, hogy a könyv ugyan részben politikai üzenetet is hordoz, azonban mégsem sorolható be a mai magyarországi és határontúli politikai palettába. Se nem jobboldali, se nem baloldali, nem is „magyarkodó” mégis ízig-végig magyar. Teljes egészében civil, a mindenkori kisember békaperspektíváját tükröző mű, aminek úgy éreztem, hogy a hitelességét bármilyen támogatás megkérdőjelezte volna. Egy, az irodalomba, vagy szerényebben és tárgyilagosabban fogalmazva, a „könyvbizniszbe” kívülről csöppent ember alkotását tettem le az asztalra, és promóció nélkül szinte teljesen visszhangtalan maradt a könyvem. Próbálkoztam ugyan némi botcsinálta gerillamarketinggel, de nem bizonyultam hatékonynak.      

 

– Példaképekről talán túlzás beszélni, de Örkényt groteszk, gyakran önironikus, fanyar humora, kivételes anekdotázó készsége (Hál’ istennek nem előzmény nélküli, pl. Mikszáth) olyannyira egyik nagy kedvencemmé tette, hogy kisregényem egyik főhőse valahol az ő alteregója (természetesen meglehetősen „felponyvásítva”). Az Örkénynél is „kortársabb” kortársak közül Spiró Görgy Fogsága volt rám nagy hatással. A „kis” írók közül pedig a részben önhibájából is tragikus sorsú Tar Sándor az egyik nagy kedvencem. A „jó öreg” történetmesélés többnyire jobban tűzbe hoz, mint a kísérletező, formai újításra, nyelvi virtuozitásra törekvő művek. Ha egy ajánló elmegy „nagyon filosz-bölcsészbe” teszem azt állandóan úgy beszél a műről, hogy a „szöveg” akkor már kissé ódzkodom (és persze jó esetben kellemesen csalódom). A külföldiek közül William Wharton (a Madárka szerzője) az egyik nagy kedvencem, a még ennél is könnyedebb, lektűrbe hajló könyvek közül pedig az úgynevezett skandináv krimiket kedvelem, és mint szinte mindenkinek, volt egy viszonylag hosszú, késő kamaszkori Stephen King-faló korszakom, majd a huszas éveimben Nick Hornby angolosan bájos lúzersága fogott meg. Persze komolyabb könyvek is becsuszannak és gyakran tetszenek is, máskor meg nem, mint mondjuk Sorokintól a Jég, illetve azon kevesek közé tartozom, akinek a Sorstalanság tényleg tetszett, szerintem leginkább Ottlik Iskola a határonjához hasonlítható, már csak a furcsán túlírtságuk apropójából is. De ne szaporítsam tovább a szót, egy az átlagostól nem sokkal olvasottabb, és főképp nem ínyencebb, (ha úgy tetszik, sznobberebb) olvasónak nem vallhatom magam. Szóval sehol egy Pindroch Súlyszivárvány, vagy Elfriede Jelinek, de még a késői Esterházy regényeket is inkább tartom blöffnek, mintsem érdekes, vagy legalábbis befogadásra érdemes olvasmánynak. Inkább olyanok, mint a címkeivók részéről kötelezően letudandó, nagy nevű, túlértékelt borok. És mint ahogy Susan Sontag is mondta, hogy az író elsősorban olvasó, hát kedvenc olvasmányaim alapján is beskatulyázható vagyok egy szellős műveltségű pasasnak. Ha eddig nem esett le volna minden olvasónak, ez az íróság is valójában hobbiíróság. Önjelölt íróság, amit rengetegen meg tudnának tenni, csak az elmúlt évtizedekben Uhrin Benedeken és rajtam kívül kevés olyan őrült akadt, aki mindebbe önköltségen bele is vágott. Persze az is lehet, hogy van értelme tovább lépnem erről a hobbi írói szintről, majd elválik. Úgynevezett mesterségbeli tudásom nincs (pl. bölcsész végzettség, irodalmi szöveg gondozás, stb.) ami nem feltétlenül totális hendikep, hisz az elmúlt évszázadok alatt raktak le olykor bálnavadászok is egész tűrhető könyveket az asztalra, de azért egy kis szakmaiság ártani nyilván nem ártana. A hobbi íróságot meg valahogy úgy képzeljük el, mint ahogy egy ismerősöm definiálta a naiv festőt:  „Az igazi naiv festő annyira naiv, hogy naivan azt hiszi magáról: tud festeni!”  :-)   

              

 

– Húsz éves koromban települtem át Magyarországra és ahelyett, hogy kopna a kisebbségi származásomból táplálkozó életszemléletem, talán egyre erősebb. A titói és a poszttitói érában éltem le a gyermek-, és a kamaszkoromat. Egy lájtosabb kommunizmusban, mint például amilyen itt Magyarországon volt (a Ceausescu alatt sínylődő Erdélyről nem is beszélve), mint ahogy egy szintén vajdasági származású újságíró srác írta: „Ha Magyarország volt a legvidámabb barakk, akkor Jugoszlávia valóságos vigalmi negyed volt.”  Kisebbségi magyarként nem nagyon voltunk háttérbe szorítva, csak egy kicsit. És igazándiból nekem csak nemrég állt össze a kép. Például, ha egy évfolyamról három osztály indult egy iskolában, akkor a magyar osztály volt mindig a C. És volt egy ki nem mondott elvárás, hogy mi, vajdasági magyarok legyünk a jámborabbak, a szorgalmasabbak, még akkor is, ha ezért külön juttatás nem jár, nevezzük nevén a dolgot, a birkábbak. Például az általános iskolai osztályom elég csintalan volt. És ezért a tanító nénik, tanító bácsik és tanárok értetlenkedtek. De nem azt kérdezték, hogy hogyhogy egy magyar osztálynak ilyen rossz a magaviselete, hanem korabeli PC módon, azon morfondíroztak, hogy miért éppen egy C osztály kis nebulóinak ilyen rossz a magaviselete!

 

 – Az Asterix és a Talpraesett Tom képregények olvasása, néhai Kopeczky László fordításában egyik kedvenc gyerekkori élményeim közé tartozik. (Achtung! Azok a fordítások korabeli, a hetvenes-nyolcvanas évek „vajmagyar nyelvén” íródtak, erre nem mindenki vevő, de bízom benne, hogy vannak ilyen nyelvi ínyencek, akiknek mindez külön hozzáadott értéknek számít, úgyhogy bátran turkáljanak a bolhapiacokon!) Jugoszláviának komoly képregény piaca volt. Többnyire mainstream, ha úgy tetszik „képregényponyva” termékeket olvastak, elsősorban a fiatalok, mint a Zagort, de a szó nemes értelmében vett igényes, lektűrképregényt, mint az Asterixet és a Tapraesett Tomot (Magyarországon Lucky Luke) (magyar nyelven csak ez a kettő jelent meg) és a különleges humorú olasz Alan Ford sorozat is rendkívüli népszerűségnek örvendett. Európában a képregényeket egészen a nyolcvanas évek végéig a magaskultúra meglehetősen mostoha kritikával illette. Viszont napjainkban, aki csak egy kicsit is követi a képregény-irodalmat, rá kell, hogy jöjjön, hogy, mint a kilencedik művészeti ág, a képregény is alkalmas formátum remekművek megalkotására, gondoljunk csak a Mausra vagy a Persepolisra. És természetesen vannak silány comicsok is, de semmivel sem több, mint a „képtelen regények” tengerében tobzódó könyvszemét. Gondoljunk csak a különféle „Bangkokban basztam”- típusú, Tehenész Evelin-sorozatokra. Ezért a képregényeket en bloc káros szemétnek titulálni olyan fokú, elavult, öntelt sznobizmus, amiről ki kell mondani, hogy nagyon sok áldozatkész alkotóra nézve bicskanyitogatóan sértő. Szerencsére egyre kevesebb az efféle „bölcspista”, viszont sajnos azért sem egyszerű őket egy kézlegyintéssel elintézni, mert a maroknyi magyarországi képregény alkotó áldozatkész önfinanszírozása mellett még az én hobbiírói önköltséges vergődésem is eltörpül. Hozzám képest ők valóságos hobbifakír-képregényírók és rajzolók. De nem akarok itt „siramizálni”, szerencsére akad olyan magyar képregényrajzoló srác is, aki a nemzetközi élmezőnyben alkot, neki szorítok és kívánom, hogy minél többen zárkózzanak fel!   

 

– Kádár János sztorija, a Nagy Imre-perrel, mint a „trónralépéssel” és a halála előtti megtébolyodásával, majd, mint nemrég kiderült, utolsó napjaiban a világéletében hithű kommunista pap előtti meggyónásával, egy olyan shakespeare-i szintű királydráma kibontását hordozza magában, amit több művészeti ágban, így képregényben is érdemes megvalósítani.

A hóhérral talán annyiban nem értenék egyet, hogy ugyan Kádár történelmi bűneit, beleértve a legsúlyosabbakat, persze nem akarom kicsinyíteni, de erről a zsigerileg puritán emberről részemről nem egy Sztálin, avagy Berija-típusú „klasszikus” hóhér képe ugrik be, a „hardcore kommancs” zsánernél maradva, hanem inkább a taktikus sakkjátékosé, aki az adott helyzetben igyekszik a létező legjobb lépést meghúzni, és egyben arra is ügyel, hogy a saját bábúi is a lehető legkisebb veszteséggel ússzák meg a csatát. Persze a sakk-hasonlatnál maradva, néhány figurát gátlástalanul letakarított az asztalról, és ezt sem szeretném a comicsomban szépítgetni.   Írtam egy szinopszis-tervezetet, a fejemben összeállt, egy talán a leginkább a Sin City dark világára emlékeztető Kádár-comics, ha egy rajzoló lát benne fantáziát, örömmel várom a jelentkezését.  

 

– Tartalmilag nincs jelentősége, ha a hozzájárul a környezet megkíméléséhez, és esetleg a szerzők jelentőseb arányban részesülnek műveik bevételéből, akkor remélem, hogy mielőbb minél szélesebb körben elterjed. Nem vagyok „papírfétisista” tőlem jöhetnek az e-könyvek :-)

 

 – A napokban, a pozsonyi Median kiadó gondozásában jelent meg egy antológia, négy kisregénnyel, illetve az ötödik írótársam a narrátor szöveget írta hozzá, úgyhogy egykötetes szerzőből előrukkoltam egy egész egy ötöd kötetessé :-). Az antológia címe: Pokoli szimfóniák. A megkötés az volt, hogy mindegyik sztori egy-egy európai városban játszódjon, és, hogy szerepeljen benne valamilyen formában az ördög. Más-más műfajban alkottunk. Az én sztorim egy, mondhatni skandináv típusú krimi (mint egyik kedves szerzőtársam megjegyezte, pillanatnyilag én vagyok a kedvenc magyarul író skandináv krimiszerzője :-). Szabadkán játszódik. Főhőse egy bankhivatalnok, aki a lakásában egyre régebbi, huszadik századi történelmi titkokra bukkan. A címe: Elkoptathatatlan. Kriminek kissé szokatlan, ami szerintem önmagában nem baj. Egyébiránt törekszek „e-mail”- és „SMS-barát” címadásra, kerülöm az ékezeteket. Írói álnevem kiválasztásakor is ez volt az egyik szempont.         

 

 

– Nagyon szépen köszönöm, és köszönöm a lehetőséget. Üdvözlöm az olvasókat.