A héten több olyan esemény is volt, ami pár gondolatot ébresztett bennem.
Vörösiszap:
Bár a politikát úgy utálom, ahogy van, de Orbán Viktor egy-két húzására még én is csettinteni szoktam. A Magyar Alumínium ügyvezetőjének letartóztatása okos húzás volt. Tíz magyarból legalább kilenc egyetért vele, a maradék egy meg betegesen Orbán-fóbiás. Mellesleg nem baj, ha ebben az országban végre rend lesz egyszer. Inkább legyen szoft diktatúra, mint hogy a liberalizmus semlegesnek tűnő ideológiája jegyében lopják szét és züllesszék le az országot.
Chilei bányászok:
Azt hiszem, a chilei bányászok története szimbólummá vált. Az egész emberiség szimbólumává. Bizony, megrekedtünk a föld alatt, a mélyben. Türelemre és hitre van szükségünk ahhoz, hogy kivárjuk a mentőcsapatot. Talán egyszer, miértünk is leküldik a mentő kapszulát és kijutunk a fényre.
Magyar foci:
„Bal sors akit régen tép”. Hogy a Himnusz sokat idézett sora mennyire igaz, annak legjobb példája a magyar labdarúgó válogatott szereplése. Örök lúzerek vagyunk, a fociban is. A múltkori VB-selejtezőn is a svédektől a hosszabbítás utolsó percben kaptunk gólt. Most a finnek ellen megtörni látszik a turáni átok. Dzsudzsák időzítése frenetikus volt. Belőtte, középkezdés és vége. „Bátraké a szerencse”, szól a mondás. Persze, mindkét magyar gólnál el is kellett találni a labdát. És a fiúk eltalálták. Mesterségbeli tudás és szív. Erre a kettőre együtt van szükség.
Utolsó kommentek